11.5 - Tortura

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Magyar töri
A határon túli magyarság helyzete a második világháború után
A kisebbségek sorsa a világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után
A második világháború végén nehéz sorsa volt a Magyarországhoz visszacsatolt és a háború végén újra elveszített területeken élő magyarságnak. Jugoszláviából és Romániából ismét sokan menekülnek a megtorlások miatt.
A jugoszláv partizánok bosszúhadjáratot indítottak a magyarok ellen az 1942-es délvidéki magyar vérengzés miatt, amelyet fegyveres alakulatok tagjai követtek el. A megtorlás elsősorban a vajdasági városok és falvak magyar lakóit érte. A magyar lakosság tervszerű, az új jugoszláv vezetés által jóváhagyott megtizedeléséről volt szó. Tízezrekre becsülhető az áldozatok száma, és ennél is többen menekültek a Délvidékről Magyarországra. A meggyilkoltak, illetve elűzöttek helyére 700 ezer szerbet telepítettek be.
Észak-Erdélyben a visszatérő román erők szintén olyan súlyos atrocitásokat követtek el a magyarok ellen, hogy azokkal szemben időszakosan a szovjet csapatok védték meg a magyar lakosságot. Mintegy százezren menekültek el szülőföldjükről a trianoni Magyarország területére.
Csehszlovákiában a Benes-dekrétumok kollektív háborús bűnösökké nyilvánította a magyarokat és a németeket. Megfosztották őket állampolgárságuktól, elkobozták vagyonukat – kivéve, ha reszlovakizáltak. Ezzel együtt járt a családnevek szlovákosítása és a magyar nyelv nyilvános használatának büntetése. Kényszerű lakosságcsere egyezmény is lett: 120-130 ezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából, vagyonuk nélkül, ami a helyükre érkezett szlovákok megjelenésével együtt az addig a magyar kisebbség által lakott területek etnikai összetételének jelentős megváltozását eredményezte. Emellett mintegy 75 ezer szlovák költözött önként vissza oda, értékeivel együtt.
A korszak egyik kimagasló személyisége Esterházy János a csehszlovákiai magyarság egyik vezető politikusa. Az 1938-as első bécsi döntés után is Szlovákiában maradt, és a magyarság érdekeinek védelmében politizált, s zsidókat is mentett. 1945 után a Szovjetunióba hurcolták, ahol elítélték. Később a szovjetek kiadták Csehszlovákiának, ahol a halálos ítéletét kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A politikus börtönben hunyt el 1957-ben.
1944 őszén Sztálin stratégiai okokból igényt tartott Kárpátaljára, a Szovjetunióhoz - Ukrajna részeként - átkerült kárpátaljai magyarság közelről tapasztalhatta meg a sztálini diktatúra működését, mivel soraikból jelentős arányban hurcoltak el férfiakat munkatáborokba, "malenkij robotba".
A határon túli magyarság helyzete a szocializmus éveiben

A "szocializmusban" megszűntek azok a civil önszerveződési lehetőségek is, melyek a két világháború között fennálltak. Az újra kisebbségbe került magyarság önálló politikai érdekképviselete lehetetlenné vált, korábbi pártjai, szervezetei nem működhettek. Többnyire lehetetlenné vált a kulturális szervezetek működése is. Két bástya maradt: az iskola és az egyház, de ezeket is fokozatosan gyengítették, korlátozták.
Ezekben az évtizedekben a határon túli magyarok száma folyamatosan csökkent. A kommunista országokban folytatódott az erőszakos beolvasztó politika, amely továbbra sem vette figyelembe a kisebbségek jogait. A tendenciát az elvándorlások, a vegyes házasságokat kísérő esetleges asszimiláció és a születések alacsony száma is erősítette.
Csehszlovákiában a felvidéki magyarok elnyomása 1949 után mérséklődött. 1952-ben kormányhatározatban rögzítették a magyarok teljes egyenjogúságát, elfogadták a kétnyelvűség elvét; 1954-ben felülvizsgálták a reszlovakizációt. 1949-ben megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK), amely a "szocializmus" keretei között képviselhette a magyar dolgozók kulturális érdekeit.
Ugyanakkor megkezdődött az ottani magyar iskolahálózat meggyengítése. Több mint 200 magyar iskolát zártak be, és korlátozták a magyar tanító és tanárképzést is. A magyarlakta vidékeken adminisztratív eszközökkel szorgalmazták a kétnyelvűség bevezetését, kétnyelvű iskolák alapítását, erőteljes betelepítési politikát folytattak a színmagyar falvak, városok "szlovákosítása" érdekében. Nem volt - ma sincs - magyar nyelvű egyetem. Míg a szlovákok 4%-a rendelkezik diplomával, addig a felvidéki magyaroknak nem egész 1%-a.
Romániában 1953-ig egyre nehezebb körülmények közepette működött az 1944 októberében létrehozott Romániai Magyar Népi Szövetség (MNSZ), valódi érdekvédelmi munkát azonban 1947-es "átszervezése" óta nem fejthetett ki. 1947-51 között bebörtönözték az MNSZ számos vezetőjét, mindennaposakká váltak az erőszakos fellépések.
Márton Áron (1896-1980) erdélyi katolikus püspök egész életében az emberi jogok, a keresztény értékek és a magyarság érdekeinek képviselője volt. A romániai rendszerben többet volt háziőrizetben és börtönben, mint szabadlábon, de munkáját ahol tudta végezte: bérmált, fogadta híveit: erőt és példát mutatott az ott élő magyaroknak.
Erdélyben szovjet nyomásra létrehoztak egy Magyar Autonóm Tartományt 1952 és 1968 között, de amikor Kádárék nyíltan lemondtak az ottani magyarok támogatásáról, a románok felszámolták azt. (Az 1956-os forradalom után, a formálódó Kádár-rendszernek csak a "szocialista országok" jelentettek támaszt katonai, politikai és gazdasági téren egyaránt. Jórészt politikai és anyagi támogatás fejében a kádári vezetés gyakorlatilag lemondott a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletéről.) Itt is csökkentették a magyar iskolák számát, és beolvasztották a magyar egyetemet a románba. Csaknem teljesen felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást. A román kommunista diktatúra Nicolae Ceauşescu időszakában (1965–1989) hivatalos programjává tette a nemzetiségek beolvasztását a többségi nemzetbe. Folyamatos volt a magyar nyelvű művelődés és kultúra sorvasztása (például magyar nyelvű könyvek és sajtótermékek korlátozásával), majd az 1980-as években meghirdetett falurombolás többek között az erdélyi falvak felszámolását is célul tűzte ki. A kommunista diktatúrát elsöprő forradalom megakadályozta ennek a tervnek a végrehajtását. E kirobbanó forradalomban jelentős szerepet játszott Tőkés László temesvári lelkész, aki szót emelt a diktatúra ellen, majd a rendszerváltás után az autonómia mozgalom egyik elindítója lett.
A legkevesebb joggal Kárpátalján rendelkezett a magyar közösség. A "magyar kérdés - vagon kérdés" ijesztő időszaka után, 1955-ben vált lehetővé a koholt vádak alapján elítélt, elhurcolt magyarok visszatérése szülőföldjükre. A korábbi teljes elzártságot enyhítette, hogy 1957-től engedélyezték magyarországi könyvek és lapok behozatalát. Lényeges változás hatvanas-hetvenes években sem történt. A kollektív kisebbségi jogok elismeréséről szó sem lehetett.
A legkedvezőbb helyzet a vérengzéseket követően Jugoszláviában, a Délvidéken volt. Az itteni magyarok széles körű nyelvi és kulturális jogokkal rendelkeztek a jugoszláv államon, illetve Szerbián belüli Vajdaságban. Az 1963-as és 1974-es új szövetségi alkotmány egyenrangú és tartós tényezőnek tekintette a nemzetiségeket és speciális nemzetiségi jogokat is megfogalmazott. A gyakorlati megvalósítás azonban itt sem működött.
A magyarság száma folyamatosan csökken, melynek okai: alacsony születésszám, külföldi munkavállalás, a vegyes házasságok viszonylag magas aránya, a nem kielégítő iskolahálózat. A '90-es években pedig ezekhez jött a délszláv polgárháború hatása, mely magyarok tömegeit űzte el szülőföldjéről.
A beolvasztás a legeredményesebb az ausztriai Burgenlandban volt, ahol ma már szinte csak szórványmagyarság található. Velük a Kádár-korszakban szinte semmi kapcsolat nem volt, hiszen a vasfüggöny túloldalán éltek.
A Kádár-rendszer külpolitikusai keveset tettek a kisebbségi magyarság helyzetének javításáért, a magyar politikai vezetés lényegében magára hagyta a kisebbségbe szorult magyarságot. Politikájának alapfelfogásává egyre inkább az vált, hogy nem szabad bolygatni a kérdést, mert annál rosszabb lesz a kisebbségi magyarságnak, minél inkább feszegetik a dolgot. Így a környező államokban szinte akadálytalanul folytathattak kisebbségellenes politikát.
A magyar nemzetpolitika a 1990 után
Míg Trianon idején közel 3 és fél millió magyar élt határainkon túl a környező országokban, addig ma számuk alig haladja meg a 2 milliót. A magyarság így is az egyik legnagyobb nemzetiség Európában. A rendszerváltoztatás utáni demokratikus kormányok fokozottabb felelősségvállalással fordultak a szomszédos államok magyarsága felé. Ennek a politikának az egyik első megnyilvánulása a Duna Televízió létrehozása volt, mely kezdettől műholdas adásokkal szolgálta a határon túli magyarokat. A Kárpát-medencében és a világban élő mintegy 5 millió magyar nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzését és összefogását tűzte ki célul a Magyarok Világszövetsége (1992).
Míg a két világháború közötti kormányok a nemzetegyesítést a határok megváltoztatásával akarták végrehajtani, addig a rendszerváltoztatástól mindezt a határok megváltoztatása nélkül kívánták elérni.
A 2001-es kedvezménytörvény (státusztörvény) a határon túli magyar családoknak biztosított különböző előnyöket. Főleg ahhoz, hogy a gyerekeiket magyar iskolákba járassák. A kiváltható magyar igazolvány pedig magyarországi utazási kedvezményeket adott a határon túli magyaroknak. Közel egymillióan vették igénybe.
A 2010-ben született honosítási törvény a magyar állampolgárság felvételét is lehetővé tette nemzettársaink számára. Ezt mintegy félmillió nemzettársunk vette igénybe 2013-ig, mert ez a magyar nemzethez tartozást jelenti tulajdonosa számára. Sajnos, a környező országok kormányai nem voltak túlzottan együttműködőek, sőt egyesek egyenesen ellenségesen viselkedtek a kettős állampolgárság felvételének lehetőségét illetően.

A határon túli magyarság helyzete a rendszerváltás után

A határon túli magyarok bíztak kisebbségi sorsuk jobbra fordulásában a szocializmus utáni időkben. Politikai jogokat kaptak, létrehozhatták szervezeteiket, pártjaikat (Szlovákia: Magyar Koalíció Pártja, Románia: RMDSZ – Románia Magyarok Demokratikus Szövetsége, Szerbia: Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, ill. Vajdasági Magyar Szövetség, Ukrajna: Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség - KMKSZ), sőt időnként koalíciós partnerként kormányra is kerültek. Ugyanakkor autonómiatörekvéseik a többségi nemzet ellenállása miatt minden esetben kudarcot vallottak, és tovább folyt szinte mindenütt a kisebbségben élő magyarok beolvasztása a többségi nemzetbe. Ennek legkomolyabb áldozatai a romániai Kárpátokon túl élő csángó magyarok, akik létszáma 250 ezerről negyedére csökkent.
A székelyek autonómiatörekvései sikertelenek évek óta.
Szlovákiában továbbra is érvényben vannak a beneš-i dekrétumok. Itt nem engedélyezik a magyar állampolgárság felvételét, melyre a honosítási törvény értelmében lenne lehetőségük az ottani magyaroknak.
Szerbiában a mai napig nem történt meg az 1944–45-ös vérengzések áldozatai leszármazottainak kárpótlása. Egyedül az ausztriai Burgenlandban (Őrvidéken) nőtt némiképp a magyarság létszáma, de ez a betelepüléseknek köszönhető. A magyarság fogyása a Kárpát-medencében folyamatos és jelentős. A megmaradás záloga az anyanyelv és kultúra megőrzése, és ennek biztosítéka a magyar nyelven történő iskoláztatás lehet, ebben az anyaországi magyarság és kormányzat támogatása igen fontos, e területen szinte mindenütt történt előrelépés.
 
Copyright 2016. All rights reserved.
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz